Mivel manapság náluk a csapból is az ömlik, hogy pártunk és kormányunk a keresztény értékeket védelmezi a liberális/ateista/homoszexuális/emberevő stb. összeesküvőkkel szemben, nem árt néhány alapkérdést megvizsgálni, bár túl sok józanságra nem számítok ezen a téren (sem).

Nézzük a címben felsorolt fogalmakat. Terjedelem hiányában nem szeretnék belemenni abba a vitába, hogy Jézus történelmi személy-e és hogy az evangéliumok autentikus forrásai-e Jézus tanításának. Ez a poszt elsősorban olyan emberekhez próbál szólni, akik minkét kérdésre igennel felelnek. Akik nem, azok számára a poszt amúgy is irreleváns.

Az egyházi tanítás így, megkülönböztetés nélkül nem értelmezhető, pontosabban a keresztények legnagyobb része azokban a dogmatikai kérésekben egyetért, amit az első néhány egyetemes zsinat megfogalmazott (ld. Szalai András: Más Jézus, más lélek, más evangélium, Harmat Kiadó). Erről még jó indulattal elmondható, hogy a jézusi tanítás és az apostoli hagyomány rendszerezett összefoglalása – erről sem szeretnék senkivel vitatkozni. A későbbi dogmafejlődés, egyházszakadások megállíthatatlan sora már olyan sokféleséget teremtett, amiben már csak az említett közös gyökerek és törzs található meg, a lombozat erősen eltérő lehet.

Ami az úgynevezett keresztény kultúrát illeti, az, nem függetlenül a fentebb említett szakadásoktól és főként nem függetlenül az egyház státusának megváltozástól (hogy t.i. hogy üldözött közösségből megengedett vallássá vált, majd igen hamar saját elhajlóinak és más nézetek vallóinak üldözőjévé) sok tekintetben önálló életet élő, az egyházi tanítással már sokszor igen laza kapcsolatot mutató képződménnyé, hagyománnyá vált, sőt esetenként azzal ellentétes motívumokat magába olvasztott. A szerzetesi és más lelki/szellemi megújulási mozgalmaknak (egészen a II. vatikáni zsinatig és azon kívül is) éppen azzal kellett megküzdenie, hogy a viszonylag legfrissebb, megkövült, és mereven védelmezett kulturális rétegek alól előbányássza az eredetit, az ősit, és rámutasson arra, hogy a dogma „fejlődése” sokszor elhajlást jelentett. Azon is lehet vitatkozni, hogy az eredeti helyreállítása mennyire lehetséges, és elképzelhető-e egyáltalán olyan értelmezés, amely a kereszténység kezdete óta felhalmozódott értelmezéseket, ismereteket figyelmen kívül hagyja. Valószínűleg ez lehetetlen, és azok az újítók, akik elhanyagolják az egyháztörténet tanulságait, rendszerint megismétlik mindazokat a hibákat, amiket az egyház korábban már elkövetett. Ha tehát a keresztény értékeket kívánjuk megvédeni, nem árt megnézni, hogy amit védeni akarunk az valóban keresztény érték-e vagy csak a rárakódott, attól független, esetenként azzal ellentétes hagyomány.

A táguló körök közül, amelyeket igen röviden megvizsgálunk, az úgynevezett keresztény politika a legkérdésesebb, annyira, hogy sok esetben a legkevesebb, amit tehetünk, az, hogy a „keresztény” szót ebben a kontextusban idézőjelbe tesszük. A kereszténység és a hatalom viszonya legalábbis ellentmondásos. Az evangéliumok szerint Jézus mindig, tudatosan visszautasította a világi hatalmat és nem kereste a tőlük remélhető védelmet. (A második, hatalommal történő visszajövetel kérése ettől teljesen független, az eszkatologikus reménység). Sem Jézus, sem az apostolok nem bíztatták a tanítványokat arra, hogy szerezzék meg a politikai hatalmat, arra még kevésbé, hogy nézeteiket fizikai vagy állami erőszakkal kényszerítsék nézeteik elfogadására. A máig tartó kegyelmi világkorszaknak a világi hatalomra vonatkozó igéi arról beszélnek, hogy a világi hatalom képviselői közvetlenül Istennek felelnek tevékenységükért, fennhatóságuk viszont nem terjed ki hitbeli/szellemi kérdésekre. Ennek félreértése rengeteg bajt, problémát okozott az európai történelemben, és okoz ma is.

A gátlástalan hatalomtechnika a keresztény elveket ugyanúgy kihasználja saját céljaira, mint minden más elvet, vagy eszközt, ennek naponként tanúi lehetünk. Mindenesetre sokat elmond a politika gyakorlata és az evangéliumi gondolkodás közti ellentétről az alábbi idézet a János evangéliumából (3, 20-21): „Mert minden, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek; Aki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek.” Egy olyan politika, amelyik az úgynevezett keresztény értékek védelmében hazudik, manipulál, lop, csal, megfélemlít, nem lehet keresztény politika – még akkor sem, ha a célok között elvétve kereszténynek nevezhető célok is vannak.

Arról nem is beszélve, hogy a Bibliában keresztény nemzetek nem szerepelnek, csak megváltásba vetett hit által újjászületett egyének. Ilyeneket pedig makarenkói módszerekkel nem lehet előállítani. Népek megtéréséről megint csak eszaktologikus távlatokban értesülünk. Ha empirikusan nézzük, a 2011-es népszámlálás adataiból (http://www.egyhazestarsadalom.hu/a-szemhataron-innen/egyeb-irasok/mate-toth-andras-nagy-gabor-daniel-a-2011-es-nepszamlalas-vallasi-adatairol/) az derül ki, hogy a vallási hovatartozásra 27,2% nem válaszolt, 16,7% nem vallotta magát egyik felekezethez tartozónak sem és 1,5% volt az ateista. Ugyanakkor a magát „az egyház tanítása szerint” élők 15-20%-ot tesznek ki, a rendszeres vallásgyakorlók („templomba járók”) pedig 10%-ot is alig. Erre hivatkozni tehát legalábbis képmutatás. Azoknak az értékeknek, amiket megvédeni akarunk, és azoknak a választóknak, akikre hivatkozva ezt tesszük, finoman szólva is sokszor kevés közük van Jézus, vagy akárcsak az egyház tanításához – ez meg is látszik a konkrét tetteken, intézkedéseken.

Bánhegyi György