Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

1989. október 23-án - édesapám elkért valamivel nyolc óra után az iskolából, hogy magával vihessen a Kossuth térre. Metróval mentünk. Rengeteg ember jött össze, még kiszállni is alig tudtunk a megállónál. Nagyon lassan haladtunk kifelé, közben újabb és újabb tömegek érkeztek a következő szerelvényekkel.

Soha nem fogom elfelejteni, milyen érzés volt abban a tömegben állni.
Bár lett volna oka az embereknek rá, nem voltak türelmetlenek. Idegenek néztek egymás szemébe, és egymásra mosolyogtak. Tapintható volt a levegőben az öröm. Egymáshoz tartoztunk. Mind. És bár úgy alakult, hogy a köztársaság kikiáltásának perceiben még mindig benn voltunk a föld alatt, az állomáson, egy életre belém égett: milyen jó magyarnak lenni.

Hetekig, hónapig tartott az öröm. Az utcán járó emberek valahogy másképp néztek ki, mint korábban. Az unalomig ismert házak és utcák is valahogy megváltoztak.
Hazaértünk. A mienk lett a saját országunk. Otthonunkká vált.

Aztán teltek az évek, és mi mindannyian elkövettünk hibákat. Sokan voltunk, akik nem tettünk ezért az országért semmi különöset, csak hagytuk, hogy menjenek a dolgok a maguk útján. Mások - telve jószándékkal ugyan, de - egymás ellen fordulva harcoltak a maguk Magyarországáért. Nem a közösért, sajnos. És persze akadt jócskán csirkefogó is, aki csak a zavarosban halászott.

És annyi elvesztegetett év, annyi harc után most itt állunk. És nem tudjuk, hogy mennyi közünk van a többi emberhez. Nem tudjuk, számíthatunk-e egymásra. Van-e közös ügyünk. Van-e közös országunk. Otthonunk-e még a hazánk.

Nem hibáztatom magunkat a mulasztásokért és a harcokért. Honnan is tudhattuk volna, hogy milyen egy igazi, huszadik-huszonegyedik századi, modern ország? Milyen egy igazi közösség, amelybe minden polgára beletartozik? Milyen egy demokrácia, ahol harcok helyett viták folynak -- amitől erősebb lesz és NEM gyengébb egy nemzet? Hiszen soha nem tapasztaltuk meg korábban. Olyanok voltunk, mint a kamasz, aki az első együttjárás előtt már - könyvekből, filmekből és mások példájából - mindent tud a szerelemről. Valójában nem tudtunk semmit. A legműveltebb koponyák, a leghangosabb véleményvezérek sem.

Hölgyeim és Uraim!

Eljött a mi időnk, eljött az Önök ideje. Változtatnunk kell. Változtatunk kell, hogy ismét mindannyiunknak - kivétel nélkül mindannyiunknak - otthona lehessen a hazánk.

Kérdezzük meg magunktól: mit tudok én tenni ezért az országért? Mert mindaz, amit tettem eddig, sajnos még nem elég. Nem elég tisztességesen dolgozni, becsületesen adózni és eljárni választani. Ennél most többre van szükség.

Kérem, ne ijedjenek meg, mert nem fogok senkit forradalomba szólítani! Kicsi, de fontos lépéseket kérek Önöktől.

Az első: járjanak nyitott szemmel. Vegyék észre, ha közvetlen környezetükben szükség van öntudatos polgári fellépésre. Álljanak ki saját magukért és a szűkebb közösségükért. Önök nélkül nem fog felépülni az új játszótér, kikerülni a különösen veszélyes kereszteződésbe a figyelemfelhívó tábla, eltűnni a szemét az árokpartról. Lehet, hogy ennél jóval kisebb tettekre van csak szükség, de szükség van az Önök tetteire!

A második: Mindenkinek van parlamenti képviselője. Igen, ma ez kicsit viccesen hangzik, de így van: Magyarország 106 egyéni választókerületekre van osztva, így kivétel nélkül minden polgárát képviseli valaki a parlamentben. Adjanak munkát a képviselőjüknek! Forduljanak hozzá, ha egy törvény rossz! Kérjék a megváltoztatását! Csak az mondhatja nyugodt lelkiismerettel, hogy úgysem változik semmi, aki megpróbálta.

Barátaim, polgárok!

Végezetül szólnom kell pár szót a harcokról, amelyek már lassan huszonhat éve tartanak, egyre több gyűlöletet és kétségbeesést szültek, és amelyek tönkretették nemzeti közösségünket.
Magyarország egy rendkívül sokszínű ország, amelyben sajnos mesteri szintre emeltük a másik ember megnemértését és elnemfogadását. Így nem csoda, hogy nem értjük meg a gyűlöletet sem. Minden gyűlölet mögött félelem áll, és minden félelem jogos. Igen: minden félelem jogos. A gyűlöletet nem fogadhatjuk el. A félelmet azonban nem kinevetni vagy megkérdőjelezni kell, hanem megérteni.

Én olyan országot akarok, amelyben az emberek félelme nem népszerűségnövelő játékszer, hanem figyelmeztető jelzés: van itt valami, amit meg kell oldania a politikának. Ahol nyíltan meg lehet beszélni, ki miért fél a jövőtől. Ahol propaganda helyett az emberek gondjai szerepelnek a sajtóban, a törvények pedig valós emberi problémákat akarnak megoldani.

Ez az én célom, ez a pártom célja.

Hogy Magyarország újból valódi otthon lehessen - mindannyiunk számára.

Köszönöm a figyelmet!