Kedves Egybegyűltek!

Egy híján hatvan éve történt az, amit ma, október 23-án ünneplünk. Hogy tényszerűen mi esett meg aznap, olvastuk, hallottuk, esetleg néhányan magunk is megéltük. Ezeket szerencsére könnyű felidézni – segítségünkre van számtalan fénykép és felvétel azokból az időkből, néhány személyes történettel együtt.

Az idő elteltével ez utóbbiak lassan megfogyatkoznak, mégis úgy érzem, a mai napot ünneppé nem annyira a történtek teszik, hanem a középpontjában az emberek, akik tetteikig gondolatban és lélekben eljutottak. Úgyhogy engedtessék meg, hogy beszédemben elsősorban azzal foglalkozzak, amit örökségül és tanulságul a számunkra meghagytak, amit ünnepelnünk érdemes a mai nap.

Október 23-a valószínűleg éppen úgy kezdődhetett sokak számára, mint bármelyik másik nap. Sokminden megtörténhetett a városban, amíg az emberek nagy része megkésve értesülhett arról, hogy egyeseknél az elégedetlenség elért egy kritikus szintet, és olyat tettek, ami eddig elképzelhetetlen volt, vagy ha elképzelhető is, bárki biztos kudarcra ítélte volna a vállalkozást. Ki-ki még hozzá is tette talán, morogva, vagy harsányabban adva hangot a nemtetszésének: „Mindig csak a bajkeverés…”, vagy „Megérdemelnék a gumibotot!” Biztosan volt, aki nem állt meg itt: „A nyugati imperialisták ügynöke, akit azért fizettek meg, hogy a magyar nép kormányát destabilizálja, káoszt szítva az utcáinkon!”. Ha voltak is egyet nem értők, sokuk maradhatott csendben, hallgatva, annyiban egyetértve a hangadókkal, hogy amit mások valahol éppen művelnek, az legalábbis hülyeség, meggondolatlanság. Bólogathattak egymásnak egytértően, majd visszatértek lakásaikba, és remélték, hogy a dolgok hamarosan megint olyanok lesznek, mint ahogy megszokták. „Jobb nem ugrálni, nehogy bajba kerüljünk” – lehetett számtalan ilyen beszélgetés végszava kimondva, vagy kimondatlanul. Ismerősen hangzik, ugye? Hát, nem is őrájuk emlékezünk Október 23-án.

Egy részük azért idővel feleszmélt. Mikor hallotta, hogy valami mégiscsak elindult, valami más, mint eddig. A tömeg a parlament elé vonult. Ledöntötték a diktátor szobrát. Az ÁVH-t elűzték. Valakik még az orosz tankokkal is szembe mertek szegülni, mindössze néhány molotov-koktéllal és géppisztollyal. Egy ponton túl úgy érezte: most már ő sem maradhat tétlen. Hogy most már nem tud elszámolni a lelkiismeretével, ha továbbra sem tesz semmit, csak hagyja, hogy mások álljanak ki őérte is.

Mindenkinél máskor jött el ez a pillanat, de ha eljött, és igazán tett valamit, annak emléke egy életen át elkísérhette, majd fennmaradt utána is: ugyanis őrájuk, mindannyiukra emlékezünk ma. „Tiszteletben tartjuk az emléküket”, „Hősök voltak” - mondjuk egymásnak, beszédeket tartunk és hallgatunk, koszorúzunk, himnuszt éneklünk - számtalan külső jelét adjuk annak, hogy nekünk számít, elismerésre való példaként szolgál az, amit ezek az emberek tettek. De számít-e igazán? Becsüljük-e valóban a tetteiket, áldozataikat, vagy a semmiért küszködtek és haltak meg? Azért, hogy az az embertelen és élhetetlen rendszer ami ellen küzdöttek, új köntösben, de ugyanazakkal a módszerekkel újra visszatérjen?

Én életkorom okán szerencsére nem voltam ott, hogy a magam bőrén tapasztaljam. De most, közel 60 évvel később itt vagyok, és egyre jobban értem, miről meséltek a nagyszüleim, szüleim. Látom, és érzem magam körül a mindent átható bizonytalanságot. Majdnem félelmet mondtam, de ez nem volna helyénvaló: a félelemnek konkrét tárgya van, félünk, hogy valami konkrét dolog megtörténhet. A bizonytalanságban viszont nem vagyunk ebben a kényelmes helyzetben: ott bármi megtörténhet.

Mondjuk „megvédik” a nyugdíjunkat, és egy évre rá szinte mind a 3000 milliárd forint elpárolog. „Gránitszilárdságú” alkotmányt írnak, majd átírják újra és újra, ha az érdekük úgy kívánja. Egyik nap trafikod van – másnap már törvényt hoznak arra, hogy eztán nem lehet. „Kapják meg a földeket a helyi gazdák!” – mondják, majd kétharmadát kiosztják a haverjaiknak, akik még csak a közelben sem laknak. Ember legyen a talpán, aki ebben eligazodik. Hiszen hogyan is lehetne egy ilyen környezetben bármit előre tervezni, előre látni? Ebben a mindent átható, nyomasztó bizonytalanságban? Egyről a kettőre jutni bárkinek?

Ami biztos pont, az csak az, hogy a narancsszín kisgömböc mindent megzabál, amit csak meg tud. Nincs biztonságban senki sem ez előtt a rablóbanda előtt, még az sem, aki közülök való: hiába Ángyán József emelte fel a hangját a földmutyira, besározták, kivetették maguk közül. De még ha a rablókirály szobatársa, majd egyik legfőbb haramiája is voltál, egy pillanat alatt áldozattá válhatsz magad is. Manapság nem kell koncepciós pert rendezni, érti mindenki az üzenetet: „bármit megtehetünk bárkivel” - itt már a betyárbecsület sem számít.

Kérdem én, mikor lesz elég? Mikor dőlnek hátra elégedetten: „Mostmár eleget loptunk. Mostmár mindenről mi döntünk, amiről akarunk.” A válaszom: semmikor, mert sosem lesz elég. Nem fogják abbahagyni. Lépésről-lépésre felszámolnak mindent, ami az útjukban áll, vagy elirigylik tőlünk, bármilyen kedves is nekünk. Lassanként sarokba szorítanak, majd agyoncsapják minden álmunkat arról, hogy ez az ország, és benne az életünk valaha is jobbra fordulhasson. Kimondani is nehezen tudom, mennyire nyomasztó és iszonyú számomra ez a jövőkép, de azt hiszem, nem ez a legrosszabb mindebben.

Hanem a szégyen.

A szégyen, hogy mi ezt végignézzük, és hagyjuk. Minden nap hagyjuk magunkat lealacsonyítani és megalázni, ország-világ előtt. Minden nap, amikor nem emelünk szót és nem teszünk semmit az ellen az égbekiáltóan szemtelen rablás, hazugság, és gyűlöletkeltés ellen, ami itt folyik. Tesszük napról napra addig, míg egy nap beletörődünk, és egy idő után magunk is elhisszük – ha ugyan sokan már el nem hittük – hogy „Ez a dolgok rendje. Mi ezt érdemeljük.” Ekkor válunk majd igazán egy megtört, tartás nélküli csúszómászóvá, olyanná, akit senki sem sajnál, ha eltapossák. Ha idáig eljutunk, talán meg is érdemeljük majd azt, ami akkor körülvesz.

Csakhogy nem egyedül rólunk van szó.

Mondhatjuk, hogy a jelenről már lemondtunk, az úgy is csak nekünk jut ki. De bármilyen mélyre is hagyjuk magunkat süllyedni, magunkon fogjuk érezni az előttünk jöttek és utánunk jövők tekintetét, aminél megalázóbb nem lesz semmi, amit ma elkövetnek ellenünk. Próbáld csak ki, és nézz bele egy gyerek szemébe – lehet a saját fiad, a kisöcséd, vagy az unokád, mindegy – és tedd fel helyette magadnak a kérdést: „Te tényleg ezt hagynád rám? Mivel érdemeltem ki ezt tőled?” Vagy nézz fel valamelyik kitépett közepű zászlóra ma, ha jelent neked valamit, és gondolj azokra, akikre ma, október 23-án emlékezünk. Mindazok után, amikre ők képesek voltak azért, hogy mi is egy jobb világban élhessünk, ezzel tisztelnéd meg az örökségüket, az áldozataikat? Nem csak magunkért vagyunk felelősek, hanem a múltunk és a jövőnk egyaránt kötelez. Ha tükörbe nézel, nem csak a saját tekintetedet kell majd kiállnod, hanem az övéket is. Szerintem ez lesz az, ami a legfájdalmasabb lesz mindközül.

De csak akkor, ha hagyod megtörténni.

Akikre ma emlékezünk, október 23-án, nem hagyták, és ha valóban tartjuk őket valamire, nem hagyhatjuk mi sem. Ahogy Edmund Burke, az ír-angol író, filozófus mondta: „a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak”. Bár a hivatalos propaganda most is a nyugatot ócsárolja, és keleti diktátorokat igyekszik jó színben feltüntetni, most már nem a Szovjet, hanem az Európai Unió része vagyunk. Az oroszok tankok nem kockáztatják meg a bevonulást azért, hogy Orbánt megvédjék, ha mi leváltjuk. A jelenünk lassan ugyanolyan sötét, mint a múltunk volt egykor, de ott – még - nem tartunk. Viszont szembeszállnunk vele, hogy ne is jussunk el odáig, nem csak saját érdekünk, de erkölcsi kötelességünk is. Nem hagyjuk, hogy ez a kormány lealacsonyítson és megalázzon, nem hagyjuk, hogy az utánunk jövő generációkat is megnyomorítsa, és nem hagyjuk, hogy azoknak az áldozata, akikre ma, október 23-án emlékezünk, értelmetlenné váljon!

Köszönöm, hogy meghallgattatok.

Kovács Olivér